46
Miután az új kulcsot biztonságba helyezte a többi mellett az orgyilkosok konstantinápolyi főhadiszállásán, és átadta Szókratész Fabuláinak a példányát a hálás és lelkendező Sofiának, Ezio úgy döntött, ideje jelentést tennie Szulejmán hercegnek az Arzenálnál tett felfedezéséről.
Kapott némi eligazítást arról, hogy merre találhatja, így a Bajazid mecset melletti divatos parkba ment, ahol Szulejmánt és nagybátyját, Ahmedet egy keleti platán árnyékában ülve találta. A napfény még jobban felerősítette a széles levelek élénkzöldjét. Diszkrét távolságban janicsárok egy csapata strázsált, miközben a hercegek sakkoztak. Ezio úgy helyezkedett el, hogy lássa őket, ám őt ne fedezzék fel. Négyszemközt akart beszélni a herceggel. De érdekelte a sakk is — számos stratégiát tanult el a játékból, amelyet más téren tudott hasznosítani —, ezért hát figyelmesen nézte a parti alakulását.
A két játékos hasonló képességűnek tűnt. Egy idő után Szulejmán, miután elgondolkodott nagybátyja lépésén, amellyel a királyát veszélyeztette, válaszul sáncolt.
— Ez a lépés nem szabályos — mondta meglepetten Ahmed herceg.
— Ez egy európai variáns, arrocco.
— Érdekes, de nem éppen igazságos más szabályok szerint játszani, mint az ellenfeled.
— Erről talán másképp fogsz vélekedni, ha majd szultán leszel — jelentette ki Szulejmán.
Ahmed úgy pillantott rá, mint akit pofon vágtak, de nem szólt semmit. Szulejmán felemelte a királyát.
— Visszategyem? — kérdezte.
Válasz helyett Ahmed felállt.
— Szulejmán, tudom, milyen nehéz lehet neked végignézni, hogy apád és én Bajazid trónján civakodunk.
A fiatalember megvonta a vállát.
— Nagyapa téged választott, márpedig az ő szava a törvény, kanun. Min lehet itt még vitatkozni?
Ahmed herceg kelletlen tisztelettel nézett unokaöccsére.
— Apád és én valamikor közel álltunk egymáshoz, ám a kegyetlensége és a nagyravágyása miatt...
— Hallottam a szóbeszédet, nagybátyám — vágott közbe Szulejmán ingerülten.
Ahmed zavartan a park felé nézett egy ideig, mielőtt visszaterelte a tekintetét a sakktáblára.
— Nos — szólalt meg végül — rövidesen találkozóm van a vezírek tanácsával. Majd máskor folytatjuk?
— Amikor óhajtod — válaszolta Szulejmán szívélyesen.
Felállt, és meghajolt nagybátyja előtt, aki viszonozta, majd testőre társaságában távozott. Ezio várt egy pillanatig, nézte, ahogy Szulejmán visszaül, és maga is a sakktáblát bámulja.
Majd előrelépett.
Szulejmán látta, hogy közelít. Intett az őreinek, hogy ne tartsák fel a látogatóját.
— Ezio — szólította meg.
Ezio azonnal a lényegre tért.
— Tarik puskákat adott el egy helybéli semmirekellőnek, Manuél Palaiologosznak.
Szulejmán arca elsötétült, és ökölbe szorította a kezét.
— Palaiologosz. Szomorú ezt hallanom. — Ismét felállt. — Az utolsó bizánci császár Kónsztantinosz Palaiologosz volt. Ha az örököse valami magánhadsereget készül felfegyverezni, az összetűzéshez vezet, ami pedig elharapózhat. Pont akkor, amikor apám és nagyapám hadilábon áll egymással. — Itt félbehagyta a gondolatot, és elmerengett. Ezio érezte, ifjú életének addigi legnehezebb döntését fontolgatja.
— Tarik tudja, hogy hová szállítják a puskákat — mondta Ezio. — Ha még előtte rátalálok, egyenesen a bizánciakig követhetem a fegyvereket.
Szulejmán végigmérte.
— Tarik a janicsárjaival lesz, a kaszárnyában. Ha közel akarsz kerülni hozzá, magadnak is janicsárrá kell „válnod”.
Ezio elmosolyodott.
— Az nem lesz gond.
— Güzel — mondta Szulejmán. — Remek. — Még egy kicsit gondolkodott, és világosan látszott, hogy a formálódó döntés gyötrelmet okoz a számára, ám mihelyst meghozta, határozottá vált. — Szerezd meg a szükséges információt, aztán pedig öld meg!
Ezio felhúzta a szemöldökét. Erről az oldaláról még nem ismerte Szulejmánt.
— Biztosan ezt akarod, Szulejmán? Azt mondtad, Tarik közeli barátja apádnak.
Szulejmán nyelt egy nagyot, majd kihívóan nézett rá.
— Ez igaz. De az ilyen nyílt árulás nagyapám ellen halált érdemel.
Ezio hosszasan nézte, majd lassan megszólalt.
— Értettem.
Nem volt már miről beszélni. Ezio elbúcsúzott. Visszanézve látta, hogy Szulejmán megint a sakktáblát tanulmányozza.